Azért van síró, hogy vigasztald, És éhező, hogy teríts asztalt Azért van seb, hogy bekösse kezed. Vak elhagyott azért van, hogy vezesd. Azért van annyi árva, üldözött, Hogy oltalmat leljen karod között. Azért roskadnak mások vállai, Hogy terhüket te segítsd hordani. Az irgalmat kínok fakasztják, S a mélység felett van csak magasság. Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, Azért van, hogy te megmutathasd, Hogy, mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább? Enyhült s szépült-e tőled a világ? Vagy tán kezedtől támadt foltra folt Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Mi vagy? Vigasznak, írnak szántak, Menedéknek, oszlopnak, szárnynak? Ki van jelölve a helyed, Ne nyugodj, míg meg nem leled, Csak ott leszel az, aminek Rendeltettél.- Másként rideg, Céltalan lesz az életed. Mag leszel, mely kőre esett, Elakadó levél leszel, Mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, ami kárba veszett, Mit sose kap meg a beteg. Rúd leszel, de zászlótlan, Kalász leszel, de magtalan, Cserép, nincsen virág, S nem veszi hasznod sem az ég, Sem a világ.