Állandó vágyakozás

2007 december 13. | Szerző: Elkéstem |

“Vannak dolgok, amiket hiába áhítunk mindennél jobban, sosem lehet a sajátunk. Ott van az orrunk előtt, csak a kezünket kellene kinyújtanunk, hogy elérjük, de ezt az egyetlen mozdulatot mégsem tesszük meg. Talán félünk attól, hogy a magunkénak tudjuk. Talán félünk, hogy az elérhetetlensége miatt annyira kábító, vonzó varázs szétfoszlik abban a pillanatban, ahogyan hozzájutunk.

Ettől az állandó vágyakozástól, és a tudattól, hogy sosem birtokolhatjuk, iszonyú nehéz lesz a szívünk. A levegő csak ritkán jut be a tüdőnkbe: akkor, amikor egy-egy mély sóhajjal szétfeszítjük azt a mellkasunkban levő nyomást, amit a szívünkön csücsülő elefántnyi súly okoz. Nehéz, nagyon nehéz ez a folyamatos vágyakozás. Tudva azt, hogy hiábavaló, a súly csak még több és több lesz, és a napok múlásával egyre nehezebb elviselni. Beleöregszünk a viselésébe. Lassú és megfáradt lesz minden mozdulatunk. A hangunk reszelőssé válik, megkopik a fény a szemünkben, és nehezünkre esik mosolyra kényszeríteni az ajkainkat.

Talán nem is létezik orvosság. A tavaszi, boldog madárdal, a nyári rét tarka virágos illata, az őszi éjszaka kristályos égboltja, a hűvös hótakaró éteri csillogása mind-mind csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoznak. Hogy magunkhoz ölelhessük azt, ami után sóvárgunk, soha nem pótolhatjuk semmi mással.

Csak a színjátszó remény marad, hogy majd egyszer, valamikor, talán nem lesz olyan fontos nekünk. Hogy talán majd egyszer, valamikor, képesek leszünk lemondani róla – egyszer s mindenkorra, véglegesen.

De addig – addig minden marad a régiben. Marad a csillapíthatatlan fájdalom, tovább cipeljük a súlyt, és tovább vágyakozunk, kielégíthetetlenül és megmásíthatatlanul.”
(?)