Sorsunk
2007 december 13. | Szerző: Elkéstem
Sorsunk
Van az életben egy-egy pillanat,.
Erősnek hisszük szerfelett magunkat..
Lelkünk repül, száll, magával ragad,.
Bús aggodalmak mindhiába húznak..
Csalóka álmok léghajóján.
A vihar szépen fellegekbe tüntet,.
Míg lenn a földön kárörvendő,.
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket..
.
Van az életben egy-egy pillanat,.
Hogy nem várunk már semmit a világtól,.
Leroskadunk bánat terhe alatt,.
Szívünk mindenkit megátkozva vádol..
Míg porba hullva megsiratjuk,.
Mi porba döntött — sok keserű álmunk,.
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,.
Míg testet öltött fájdalmakká válunk..
.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,.
Szívünk a vágyak tengerén evez,.
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,.
De egy zord erő küzdelemre készti..
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,.
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka..
Ady Endre
Az én kérésem
2007 december 13. | Szerző: Elkéstem
Az én kérésem
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, –
Az élet erre lassan megtanít.
Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.
Illatos szirmok, zöldelő levélkék!…
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.
Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.
Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:
Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;
Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.
(Dsida Jenő)
A lelkünk sír, az ajkunk nevet
2007 december 13. | Szerző: Elkéstem
A lelkünk sír, az ajkunk nevet
“Ha bánat dúlja lelkedet
és a szíved sajogva ég,
Ne panaszold el senkinek,
Nehogy gúny tárgya légy.
Mosoly lebegjen ajkadon
Míg vérzik a szíved,
Hogy ne lásson át fátyladon
A kíváncsi tömeg.
Ne tudja meg soha, senki,
Ne tudják meg az emberek,
Hogy a szívnek megszakadni
Mosolyogva is lehet.”
/
“Olyan furcsák vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír, az ajkunk nevet.
Egymásól azt hisszük boldog talán;
S mosolygunk egy-egy boldog szaván.
Közben nem is vesszük észre;
Hogy könnyek égnek csillogó szemébe.
Legnemesebb gyémánt az,
Mely nem tűr magán karcolást.
Legnemesebb szív az; mely vérzik
Mintsem megsebezzen mást!
Ne lásson a fátyolon át
A kiváncsi tömeg,
De mutasd meg: Szívnek meghasadni,
Mosolyogva is lehet!!”
Fájdalom
2007 december 13. | Szerző: Elkéstem
“Vannak boldog könnyek, s vannak fájó mosolyok.
Mindig lesznek szerelmek, amíg a Föld forog.
Az élet szép, de élni tudni kell,
Az élet harc, s benne gyõzni kell!”
“Többet ér egy pillantás ezer hazug szónál,
Egyetlen egy érintés ezer hazug csóknál.
De ha édes ajkadtól már csak bántást kapok,
Te észre sem veszed, de én belehalok!”
“Ma még mosoly, holnap könnyek.
Ma még nehéz, holnap könnyebb.
Nézz az égre, a legszebb fényre,
Láss egy álmot, s harcolj érte!
Ma még mosoly, holnap könnyek.
Ma még nehéz, holnap könnyebb.
Láttam egy álmot, harcoltam érte,
Elhagyott az erõm, föladom, vége!”
Boldogtalan boldogok
2007 december 12. | Szerző: Elkéstem
Ha a boldogságot kutatod, belül keresd, emlékezeted roppant nagy csarnokában. Itt tied az ég, a föld, a tenger, a csillagok. Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyetlen egy nem lehet a tied: a perc, amelyet elfeledtél.
Amire nem emlékszünk, már nem a miénk…
Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelö hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenjét és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.
(Tatiosz)
Csak a szemét nézd!
2007 december 12. | Szerző: Elkéstem
Csak a szemét nézd!
“Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől.
Először meg kell nézni a lelkét.
Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát.
Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied.
Minden igazi nő hét fátyol táncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei hatalmát vagy a csípőjét nézed.
Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van.”
Állandó vágyakozás
2007 december 13. | Szerző: Elkéstem
“Vannak dolgok, amiket hiába áhítunk mindennél jobban, sosem lehet a sajátunk. Ott van az orrunk előtt, csak a kezünket kellene kinyújtanunk, hogy elérjük, de ezt az egyetlen mozdulatot mégsem tesszük meg. Talán félünk attól, hogy a magunkénak tudjuk. Talán félünk, hogy az elérhetetlensége miatt annyira kábító, vonzó varázs szétfoszlik abban a pillanatban, ahogyan hozzájutunk.
Ettől az állandó vágyakozástól, és a tudattól, hogy sosem birtokolhatjuk, iszonyú nehéz lesz a szívünk. A levegő csak ritkán jut be a tüdőnkbe: akkor, amikor egy-egy mély sóhajjal szétfeszítjük azt a mellkasunkban levő nyomást, amit a szívünkön csücsülő elefántnyi súly okoz. Nehéz, nagyon nehéz ez a folyamatos vágyakozás. Tudva azt, hogy hiábavaló, a súly csak még több és több lesz, és a napok múlásával egyre nehezebb elviselni. Beleöregszünk a viselésébe. Lassú és megfáradt lesz minden mozdulatunk. A hangunk reszelőssé válik, megkopik a fény a szemünkben, és nehezünkre esik mosolyra kényszeríteni az ajkainkat.
Talán nem is létezik orvosság. A tavaszi, boldog madárdal, a nyári rét tarka virágos illata, az őszi éjszaka kristályos égboltja, a hűvös hótakaró éteri csillogása mind-mind csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoznak. Hogy magunkhoz ölelhessük azt, ami után sóvárgunk, soha nem pótolhatjuk semmi mással.
Csak a színjátszó remény marad, hogy majd egyszer, valamikor, talán nem lesz olyan fontos nekünk. Hogy talán majd egyszer, valamikor, képesek leszünk lemondani róla – egyszer s mindenkorra, véglegesen.
De addig – addig minden marad a régiben. Marad a csillapíthatatlan fájdalom, tovább cipeljük a súlyt, és tovább vágyakozunk, kielégíthetetlenül és megmásíthatatlanul.”
(?)
Oldal ajánlása emailben
X