Újévi elmélkedés
de a föld örökké megmarad! Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a
helyre, ahol majd újból fölkel. A szél fúj délre, majd északra fordul,
körbefordul a szél járása, és visszatér oda, ahonnan elindult.” –visszhangzanak
bennem a Prédikátor könyve írójának mondatai, miközben falinaptárt cserélek.
Végigpásztázom, végigsimogatom szememmel az elmúlt hónapokat. Képekben térnek
vissza emlékeim, élményeim. Megfeszített és boldog időszakok kavarognak bennem,
miközben helyére kerül az új naptár.
Akarva-akaratlanul az időre gondolok, és
bár tudom, hogy az idő lineáris, visszafordíthatatlan, egyedi lehetőség,
mérhető, a négy dimenzió egyike, mégsem tudok másra gondolni, mint Szent
Ágoston szavaira: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdezik
tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom… Mert így van ez, Uram, Istenem,
mérem, mérem, de mit mérek, nem tudom.”
Van, amikor nyomtalanul elillan, van,
amikor csigalassúsággal jár. Néha alig tudjuk kivárni, néha meg tovaszáll. Van,
amikor pénzt jelent, van, amikor határidőt, és van hogy egyszerűen kérdéseket
és vágyakozást! „Ez az éjszaka hány
ezredik?/ hány ezer másodperc van reggelig?/ hány ezren gondolnak értem? Velem!/
mért sebez, ha paizs a szerelem?/ paizsom ellen mért nincs fegyverem?/ … Merre
sodor az idő? Eljutok oda, ahol az anyag létformája a mosoly?”- idézem Szilágyi
Domokos sorait.
Nézem az új naptárt, és reménykedem,
hogy bár megmondja nekem mikor van tél és tavasz, nyár és ősz, tudom, hogy az élet
nemcsak ciklikus körforgás, évszakok változása, a múlt folyománya. Nem csupán
az idő foglya vagyok, hanem alakíthatom is azt, az én időm megismételhetetlen,
és értékes. Lelkem nemcsak a rohanó időre van méretezve, hanem sokkal többre,
valami örökre is.
Mit is kívánhatnék magamnak az új évre.
Talán kevesebb versenyfutást az idővel, kevesebb feszültséget. Tudom azt, hogy
a maradandó dolgokat nem lehet belesűríteni rövid időpillanatokba, hanem nekem
kell kitárulkozva felemelkednem azokhoz. Nem tudom, hogy jövőre lesz-e hó
karácsonykor, vagy hogy a vak sors szeme merre vezet, de gondolatban bejárom az
új évet, és izgalommal várom annak minden pillanatát. Nincs szebb dolog, mint
megtapasztalni az idő kitárulkozását, mint Isten ajándékát.
Munkám mellett többet szeretnék olvasni,
többet játszani és sportolni, és több időt szeretnék fordítani azokra, akik
valóban fontosak nekem. Az idő kincs, és megoszthatom azokkal, akiket szeretek.
A szeretethez idő kell, mondjuk sokszor.
„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a
rózsádat.- mondta a Róka. Az idő, amit a rózsámra vesztegettem. – ismételte a
kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”
Az idő máris értelmet nyer, és örvendek,
hogy itt vagyok, hogy élek és létezem. Hálát adhatok Istennek, hogy mindegyre
új lehetőségeket, új távlatokat, és célokat adott az elmúlt évben, és újakat
remélhetek a következőben. És ünneplőbe öltöztetett szívvel várhatom az idő és
az Ő kitárulkozását.
„Hiszek …az én külön kis célomban.-
idézek Balázs Ferenc soraiból. Legelőször is az egyéniségemet, a világot
tükröző harmatcseppet akarom tisztává és teljessé tenni. Nem fojtom el az én
sokréteges személyiségem egyik megnyilatkozását sem; a „testemnek” épen
annyira élek, mint a „lelkemnek” – de igyekezem minden kívánságomat,
ösztönömet, rángásomat összhangba hozni az eddigi kifejlődött legmagasabb,
legértékesebb tulajdonságommal. Hiszem, hogyha az én kicsi célomat az én rövid
életemben megvalósítom, valamit tettem, aminek magában is értéke van, s aminek
értelmét a halál nem tudja elvenni… És hiszem az Istent. Oh e világ gyönyörűséges, hatalmas, csodálatos, boldog
végzetű, megdöbbentő és titokzatos; s
amikor csordulásig megtelek vele, amikor elnyom a végtelenség, fölemel
közvetlensége, megujjongtat az öröme, akkor buggyan ki belőlem: Isten. Ne kérdezzétek tőlem mit jelent nekem
ez a szó. Nekem olyan ez, mint a jaj a szenvedőknek, az oh a meglepettnek, a
kacagás az örvendezőknek, mindent kifejez ez, mert semmit nem mond. Én nem
szállok vitába, nem állítok, nem bizonyítok; következetes nem vagyok, okokat
nem hozok föl: én csak sóhajtok, sírok, ujjongok, lelkesedem: Isten. A vallás
megadja az én életem célját; a tudomány hozzásegít az eléréséhez; a művészet alkalmat
ad, hogy benne gyönyörrel elmerüljek. Az én imigyen teljessé váló életemben
várom Istent, hogy kinyilatkoztassa magát.”
Mit is kívánhatnék hát Önöknek az új
esztendőre? Talán azt, hogy az idő kitárulkozását kiteljesedő életükben
személyesen megéljék, hogy jussanak el mindannyian oda, ahol az anyag
létformája a mosoly.
Áldja meg a gondviselő Isten
mindannyiunk életét, és adjon békés, boldog új esztendőt!