Tiszta szívvel.

2008 január 16. | Szerző: Elkéstem |

 

Tiszta szívvel.

 
Egy napon, egy fiatal megállt egy
nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a
legszebb szíve a világon.

 Nemsokára nagy tömeg gyülekezett
körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az
ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta,
tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott… Az ifjú nagyon
büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

 Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg
közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne.

 -„ És mégis, az Ő szívének a
tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez”…

 Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget
figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni,
össze akarta hasonlítani a két szívet.

Egy erős szívet látott, melynek
dobbanásai messzire hallatszottak. De ez a szív tele volt sebekkel, helyenként
a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda
tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.

 – Hogy mondhatja, hogy neki van a
legszebb szíve? -suttogták az elképedt emberek.

 A fiatal, miután figyelmesen szemügyre
vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

 – Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én
szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és
fájdalom.

 – Igen, szólt az öreg. A te szíved
tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.

Látod…minden seb a szívemen egy embert
jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel – kiszakítok egy darabot
és a mellettem élő embernek, adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő
szívéből.

 
Mivel ezeket a darabokat nem lehet
milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert
arra a szeretetre emlékeztet, amit megosztottunk egymással.

Néha csak én ajándékoztam darabokat a
szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a
nyílt sebek, az üregek…hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos
kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis,
azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer
visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.

Érted most, kedves fiam, mi az én
szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg
mosollyal.

 

A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul
odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és
reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta, és a szívébe
rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a
fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.

A fiatal bámulta a szívét, amelyre már
nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt, mint valaha. Mert a
valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra
mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

 
Mennyire szomorú ép és tökéletes szívvel
bandukolni az élet útjain, amelyből hiányzik a szépség, és a szeretet…