Bocsássatok meg kedves öregek,
Hogy rólatok csak elfeledkezünk….
Mintha nem is volnátok a világon.
Tervezünk,de nektek nem tervezünk,
Házat rakunk, de abban egy zugot
Nem rajzol meg a tervező,hogy ott
Legyen utólsó álmotok nyugodt.
Mintha nem is volnátok a világon.

Ti már fáradtan félreálltatok,
S a világban úgysem számítotok!
A múlté vagytok s a  múltat ki nézi?
Kisértetül talán előidézi
Az ember s szembe is kacag vele,
De figyelmet nem pazarol bele.
A múlt helyett inkább jövőt akar,
Ezért feszül a szív, a láb, a kar.

Leguggolunk egy kisgyermek körül,
Lessük hogy alszik, minek örül,
Fabábuját rendben tartjuk neki,
Tízen tanítjuk járni kezdeni,
Verekszünk érte tanítóval
Ha egyszer-egyszer jobban rárivall;
Sztrájkot kezdünk,hogy legyen kenyere,
És a szükséget észre ne vegye,

Feszegetjük a nagy politikát,
Hogy jobb jövőt a gyermeknek mi ád;
Utálunk más országhatárokat,
Eszünk nagy terveket kibontogat:
Mindent, mindent a gyermekért,
Mindent a szebb jövőjű tervekért,
De ellenetek mindig vétkezünk,
Tirólatok csak elfeledkezünk,
Bocsássatok meg kedves öregek.

Ti már fáradtan félreálltatok,
Lecsuklott egykor büszke vállatok,
Régi erőtök megszerényedett,
S a csöndesség lett fő erényetek.
S a csöndességet észre nem veszik,
Vele a világ nem nyer, nem veszít,
A csöndesség,az nem szoroz, nem oszt,
Nem követel és nem hallat panaszt.

A zúgó élet rajta átrohan,
S mit bánja azt a lármázó roham,
Hogy az öregnek milyen a jaja,
A végtelenbe kúszó sóhaja….
Mit bánja azt, hogy öregjeink
Szívén hogy égnek alkonyi színek?
Hiszen figyelme mind a nappalé.
Mit bánja azt, hogy él-e,vagy hal-é
Az egykor érte dolgozott öreg.
Mit bánja azt a törtető tömeg?

Lassan mi is majd elszerényedünk;
Az izmainkban elszegényedünk;
Fejünkre: estünk hóvirága hull,
A szemünk fénye elhomályosul;
Lassan mi is majd összegörbedünk,
És észrevesszük, hogy napunk letünt.
Bocsánatot kérünk hát tőletek:
Bocsássatok meg, kedves öregek!