Pokol és Menny
2008 szeptember 7. | Szerző: Elkéstem
“Mendegélt az úton egy ember, a lova meg a kutyája. Egyszer egy hatalmas vihar kerekedett, és mellettük belecsapott egy fába a villám.
Mindhárman meghaltak. De az ember nem vette észre, hogy már elhagyta az élők világát, és tovább bandukolt a két állattal.
Néha időbe telik, míg a halottak megszokják új helyzetüket…
Nagyon hosszú volt az út, emelkedőn kellett menniük, a nap is erősen tűzött, csorgott róluk a verejték, és rettentő szomjasok voltak.
Az egyik kanyarban végre észrevettek egy hatalmas márványkaput, amely egy arannyal kikövezett térre nyílt.
A tér közepén egy kút állott, amelyből kristálytiszta víz csordogált. A kapuban egy férfi őrködött.
A vándor odament hozzá, és megszólította:
– Jó napot.
– Jó napot – felelte az őr.
– Miféle hely ez, hogy ilyen gyönyörű?
– Ez itt a mennyország.
– Milyen jó, hogy a mennyországba jutottunk! Nagyon szomjasak vagyunk…
– Lépjen be nyugodtan, itt annyit ihat, amennyit csak akar.
Az őr a kútra mutatott.
– A lovam és a kiskutyám is szomjasak.
– Nagyon sajnálom – mondta az őr. – Állatok nem léphetnek be ide.
Az ember nagyon elkeseredett, mert rettenetesen kínozta a szomjúság, de nem akart egyedül inni.
Megköszönte hát az őrnek, és továbbment. Megint sokat gyalogoltak fölfelé, és már teljesen ki voltak merülve, amikor megérkeztek egy másik helyre,
amelynek egy ócska kapu volt a bejárata. Mögötte poros földút volt, kétoldalt fákkal.
Az egyik fa árnyékában hevert egy férfi, az arcát eltakarta a kalapja, valószínűleg aludt.
– Jó napot – köszöntötte a vándor.
A férfi félretolta a kalapját, és biccentett.
– Nagyon szomjasak vagyunk, én, a lovam és a kiskutyám.
– Van ott egy forrás a kövek között – mondta a férfi, és megmutatta nekik a helyet. – Igyanak csak kedvükre.
Az ember, a lova meg a kutyája odamentek a forráshoz, és sokáig ittak.
Aztán az ember visszament a férfihoz, hogy köszönetet mondjon neki.
– Jöjjenek csak nyugodtan, bármikor – felelte a férfi.
– Egyébként hogy hívják ezt a helyet?
– Mennyország.
– Mennyország? Az nem lehet! A márványkapu őre azt mondta, hogy az ott a mennyország!
– Az nem a mennyország. Az a pokol.
A vándor megdöbbent.
– Meg kellene tiltaniuk, hogy ők is ugyanezt a nevet használják! Ez a téves információ óriási zűrzavart okozhat!
– Bizonyos szempontból viszont nagy szolgálatot tesznek nekünk.
Ugyanis ott maradnak azok, akik képesek elhagyni a legjobb barátaikat….”
Mindenből kettőt
2008 szeptember 6. | Szerző: Elkéstem
“Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.
Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat – az élet mindennapos kellékei.
A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk. A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez a nőt a nőhöz a férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.
Mindenből kettőnk legyen. Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.” (Tatiosz: Tartalékok)
A járatlan út
2008 szeptember 11. | Szerző: Elkéstem
“Az életben tehát számos alkalommal el kell nyomnunk véleményünket, érzelmeinket, gondolatainkat, még tudásunk kifejezésének vágyát is. Milyen szabályhoz tarthatja akkor magát az, aki ragaszkodik az igazsághoz?
1. Sohasem szabad valótlant állítani.
2. Észben kell tartani, hogy az igazság elhallgatása lehetőség szerint mindig hazugság, s így mindig komoly erkölcsi megfontolást igényel.
3. Fontos, hogy ha az ember úgy dönt, elhallgat valamit, ezt sohase személyes érdekből, hatalomvágyból tegye.
4. Az igazság visszatartásának döntését mindig arra a felismerésre kell alapozni, amire annak a személynek van szüksége, akitől visszatartjuk az igazságot.
5. Más szükségleteinek felismerése rendkívül összetett és felelősségteljes folyamat, amelyet csak akkor végezhetünk el bölcsen, ha szeretet él bennünk az érintett fél iránt.
6. Más ember szükségleteinek a felmérésében elsőrangú annak a megítélése, hogy az érintett személy milyen mértékben tudja az igazságot felhasználni saját lelki fejlődésében, s szem előtt kell tartanunk, hogy az emberek ezt a képességet többnyire nem jelentősége szerint értékelik.”
(M. Scott Peck: A járatlan út)
Oldal ajánlása emailben
X