Egyszerre emberebnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam
nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen
büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen
szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!

Nem kellemes, és nem is mindig boldogító.
Lehet fájdalmas, tragikus és megrendítő.
Ha nem így lenne, mindannyian szeretnénk: nem lenne a világon magány, önzés és gyűlölet.
A valódi szeretet két ember között a létező legnagyobb dráma.
Ahhoz, hogy szeresselek, valakit föl kell áldoznom, de legalábbis el kell némítanom magamban az ellenállását.
El kell jutnom odáig, hogy “elengedjem a fát”.
És ahhoz, hogy szeressél, le kell, hogy győzzek benned valakit, aki nem akar szeretni.
Mindketten “fogjuk a fát”.
Két görcsös “önmagam”.
És most jön egy “véres” kérdés.
Szeretetnek lehet- e nevezni azt, ami nem kölcsönös?
Én szeretlek – de te engem nem szeretsz.
Vagy fordítva: szeretsz, de nem tudom viszonozni.
Ez szeretet?
Sokáig úgy véltem, hogy igen. Osho azt mondta, a szeretet olyan, mint a virág illata: akkor is árad belőle, amikor nem jár arra senki. Ha én szeretek, s ez árad belőlem, mint a virágillat, az már elég, a többi mások ügye. A szeretet: adás, sugárzás, benső állapot…
Nem hiszem!
Ha két ember között, egy családban, egy népben, vagy bárhol a szeretet nem kölcsönös, ott nincs is. Hiába szeret az egyik, akár olyan intenzitással is, mint Jézus Krisztus, ott a szeretet nem tud létrejönni, csakis az üldözés, a gyűlölet és a Golgota.
Hiába szeretlek – ha te nem szeretsz.
Hiába engedem el a fát – ha te nem engeded el.
És hiába leszek önzetlen, hiába jutok el az eszmélés akár isteni szintjére, ahol már átélem, amit te még nem élsz át, hogy “én benned vagyok, s te énbennem” – hiába szeretlek -, ha nem engeded el a fádat, nem történik semmi.
A szeretetben az a legfájdalmasabb, hogy egyedül nem megy.”
(Müller Péter)