Rózsák partja!
2009 április 7. | Szerző: Elkéstem
Rózsák partja!
Sziklás tengerpartra alkonyat hull csendben.
Jeges szél kel,sikolt s tombol önfeledten.
Szürke messzeségből karcsú lány tűnik fel.
Nyirkos tengerparton a sziklák felé lépdel.
Hosszú idő óta itt jár minden éjjel.
Halvány,ifjú arca dacol fagyos széllel,
szürke szikla hátán magányosan várja,
hátha a szerelmét végre újra látja.
A távolba réved boldogtalan szeme,
és lehull ölébe két erőtlen keze.
Ekkor egy esőcsepp tenyerébe csöppen.
A reménytelenség úrrá lesz a lányon.
Régóta először nyomja el az álom.
Párnája:a rideg,kemény,szürke szikla.
Egy csepp sósviz csordul rajta…..mintha sírna.
Zokog,mintha tudná;álom száll a lányra,
s ez lesz az utolsó parti éjszakája.
Síró bölcső-szikla búcsút vesz a lánytól.
Most már az ő lelke terhes a magánytól.
A lány szeme csukva,édes álmot kerget,
elrepíti hozzá kedve álom-felleg.
Melegséget érez,s meglepetten hallja;
feldereng az égen kedvesének hangja.
Őt szólítja halkan,hívja,becézgeti. Távoli vizekről igy vall,üzen neki:
“Úton vagyok hozzád Kedves,úgy hiányzol!
Csokrot viszek Neked ezer rózsaszálból:
Vörös rózsa száll majd fel a horizontról-
Akkor érezd,Kedves,arád csak Rád gondol.
Sárga rózsaszirmok arcod hogyha érik-
Akkor érezd,Kedves,szerelmem mesélik.
S ha partra vett a tajték fehér rózsaszálat-
Akkor tud majd,Kedves,tárt karokkal várlak!”
Felébred a lány és kél a nap is vele.
Vörös fényét látva könnybe lábad szeme.
S arany napsugarak érintik az arcát.
A Kedves hű szerelmét ők mesélik,vallják.
A lány szalad a parton,fürkészi a vizet,
s valamit a hullám lába elé kivet.
Lenéz rá a lány és arcán mosolyt csillant,
mégis a habokba könnyes szemmel pillant.
Fehér rózsaszálat emel ki a vizből….
Régóta először kacag tiszta szivből.
Búcsút mond a partnak,lehunyt szemmel még áll……
Majd ölelve a rózsát a habokba sétál……
_________________
Valahol ki van jelölve a helyed…
2009 április 24. | Szerző: Elkéstem
Bódás János: Valahol ki van jelölve a helyed…
Azért van síró, hogy vigasztald,
Az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
Hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
Hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved – azért van,
Hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
Hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
Ott is, ahol eddig minden tiszta volt?
Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
Menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég, siess.. keresd,
Ki van jelölve a helyed.
Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
Másként céltalan lesz az életed,
S a sors ekéje bármily mélyen szánt,
Mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
Mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
Mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótlan,
Kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
S nem veszi hasznát
Sem az ég, sem a világ.
Oldal ajánlása emailben
X