Gondolatok a magányról és egyedüllétről
2009 május 20. | Szerző: Elkéstem |
Gondolatok a magányról és egyedüllétről
Ha a lelked a barátod, sohasem maradsz egyedül.
Magányos lehetsz, de egyedül nem maradhatsz.
A magány áldott állapot – az egyedüllét átkozott helyzet.
Ha ízlelgeted magadban ezt a szót, úgy érzed, hogy ez éppen fordítva van. Az egyedüllétet érzed elviselhetőbbnek, s a magányt tartod keserves helyzetnek. Ha valaki egyedül van, nem olyan szomorú dolog, mint az, hogy „ magányos”.
A két szó jelentése azért fordult meg, mert mi már szinte alig ismerjük a „szent magány” állapotát. Nincs élményünk róla. S amiről nincs élményünk, elveszíti igazi jelentését. A nyelvünk azonban árulkodik: a magány az, amikor önmagam vagyok. Amikor a lelkem „magját” élem. A magnak, a magamnak, a magánynak ma már sajnos elfelejtett összefüggése ez. Csak akkor bukkan elő, amikor egy bölcsre, egy jógira, egy szerzetesre vagy egy meditáló emberre azt mondjuk, hogy magányba vonul. S nem azt, hogy egyedül akar lenni.
Egyedül akkor vagyok, ha nincs senkim – magányos akkor, ha a legjobb társaságban, önmagammal vagyok.
Ha a lelkem a barátom.
Az, amit ihletnek, reményt adó érintésnek élünk meg, csakis a magány állapotában juthat el hozzánk. A magány teli van jó szóval, érintéssel, öleléssel, biztatással. Ezért bármilyen párkapcsolatban vagy családban él valaki, a magányt fölszámolni nem szabad, s oda rendszeresen vissza kell találnia.
S fordítva: anélkül, hogy társad kérné, néha egyedül kell hagyni őt.
Szüksége van rá.
Mindennap találnod kellene lehetőséget arra, hogy a barátoddal, a lelkeddel beszélj.
Manapság már igény sincs erre. Az emberek nem tudják, milyen fontos lenne időnként önmagukkal lenni. Azt meg végképp nem, hogy másokban az ilyen csendes órákat tiszteletben kell tartani.
Ha valaki egy ősi kínai családból érkezne a mai világba és látná, mi folyik nálunk családi élet címen, hogy itt mindenki összevissza beszél, rohan, egymás arcába üvölt, ráadásul szüntelenül bömböl a televízió, három telefon csörömpöl egyszerre, s bárki bármikor belekiabálhat a család intim életébe – joggal feltételezhetné, hogy itt őrültek laknak
Ezt a zaklatott állapotot nevezem én egyedüllétnek.
Teljesen mindegy, hogy úgy vagy egyedül, hogy nincs senkid, vagy úgy, hogy sokan vannak körülötted, akik a terhedre vannak. Egy népes család éppúgy lehet pokol, mint egy agglegény egyedülléte, aki magának főz. Az egyedüllét lelki kérdés, és annál nehezebb, minél több ember között kell megélni. Sok házas ember irigyli az agglegényeket, s az agglegények a házasokat. Pedig mindketten csak egyedüllétük rabjai.
Egyikük sem tudja a lényeget, hogy a másik ember nem tudja megoldani az én életem legnagyobb gondját: nem tudja elintézni, hogy saját lelkem a barátommá tegyem.
Ha a lelked a barátod, sohasem maradsz egyedül.
Magányos lehetsz, de egyedül nem maradhatsz.
A magány áldott állapot – az egyedüllét átkozott helyzet.
Ha ízlelgeted magadban ezt a szót, úgy érzed, hogy ez éppen fordítva van. Az egyedüllétet érzed elviselhetőbbnek, s a magányt tartod keserves helyzetnek. Ha valaki egyedül van, nem olyan szomorú dolog, mint az, hogy „ magányos”.
A két szó jelentése azért fordult meg, mert mi már szinte alig ismerjük a „szent magány” állapotát. Nincs élményünk róla. S amiről nincs élményünk, elveszíti igazi jelentését. A nyelvünk azonban árulkodik: a magány az, amikor önmagam vagyok. Amikor a lelkem „magját” élem. A magnak, a magamnak, a magánynak ma már sajnos elfelejtett összefüggése ez. Csak akkor bukkan elő, amikor egy bölcsre, egy jógira, egy szerzetesre vagy egy meditáló emberre azt mondjuk, hogy magányba vonul. S nem azt, hogy egyedül akar lenni.
Egyedül akkor vagyok, ha nincs senkim – magányos akkor, ha a legjobb társaságban, önmagammal vagyok.
Ha a lelkem a barátom.
Az, amit ihletnek, reményt adó érintésnek élünk meg, csakis a magány állapotában juthat el hozzánk. A magány teli van jó szóval, érintéssel, öleléssel, biztatással. Ezért bármilyen párkapcsolatban vagy családban él valaki, a magányt fölszámolni nem szabad, s oda rendszeresen vissza kell találnia.
S fordítva: anélkül, hogy társad kérné, néha egyedül kell hagyni őt.
Szüksége van rá.
Mindennap találnod kellene lehetőséget arra, hogy a barátoddal, a lelkeddel beszélj.
Manapság már igény sincs erre. Az emberek nem tudják, milyen fontos lenne időnként önmagukkal lenni. Azt meg végképp nem, hogy másokban az ilyen csendes órákat tiszteletben kell tartani.
Ha valaki egy ősi kínai családból érkezne a mai világba és látná, mi folyik nálunk családi élet címen, hogy itt mindenki összevissza beszél, rohan, egymás arcába üvölt, ráadásul szüntelenül bömböl a televízió, három telefon csörömpöl egyszerre, s bárki bármikor belekiabálhat a család intim életébe – joggal feltételezhetné, hogy itt őrültek laknak
Ezt a zaklatott állapotot nevezem én egyedüllétnek.
Teljesen mindegy, hogy úgy vagy egyedül, hogy nincs senkid, vagy úgy, hogy sokan vannak körülötted, akik a terhedre vannak. Egy népes család éppúgy lehet pokol, mint egy agglegény egyedülléte, aki magának főz. Az egyedüllét lelki kérdés, és annál nehezebb, minél több ember között kell megélni. Sok házas ember irigyli az agglegényeket, s az agglegények a házasokat. Pedig mindketten csak egyedüllétük rabjai.
Egyikük sem tudja a lényeget, hogy a másik ember nem tudja megoldani az én életem legnagyobb gondját: nem tudja elintézni, hogy saját lelkem a barátommá tegyem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: