Kedvesemnek!

Egymáshoz szelídült lelkek vagyunk,

akik pár léptet együtt ballagunk,

amíg az utunk egy irányba visz,

talán örökké, vagy csak holnapig.



Nincs tér, és nincs idő kettőnk között;

lelked vendégül hozzám költözött,

s egy apró rezdülés, egy csendes hang

már énbelőlem is Tebenned van.



Magam felé vezetsz, a mélybe le,

s ösvényt nyitok én is bensőd fele.

Egymásra néz szemünk, s tükörbe néz,

igaz tükröt tart két baráti kéz.



Látod bennem, mit én nem láthatok,

szememről oldasz minden hályogot,

s elém teszed szépítés nélkül azt,

mi lépteimben gátol, megakaszt.



Az önmegismerés tükre mutat

fájón valós, hosszú, nehéz utat,

mit végigjárni egymagunknak kell,

de estünkből barát keze emel.