Szentimentális levél
Ezen a tikkadt alkonyon
magára gondolok szünetlen,
s valami régi lángolás
lobot vet újra a szívemben.
Régi vágyam írom le mostan
– tudom, hogy érte kinevet:
Ó kedvesem, írjon nekem
egy szép, szerelmes levelet.
Csodálkozik most biztosan,
hisz közöttünk ez nincs divatban,
sosem kívántam, hogy magát
felékesítse énmiattam.
De ma oly érzelmes az este,
a fán sírnak a levelek…
Á propos! Kérem, úgy-e ír
egy bús szerelmes levelet?
Ez ósdi forma, ócska rímek
furcsán eshetnek a fülének.
Tíz év előtt, ha jól emlékszem,
akkor zönghetett így az ének,
tíz év előtt a jó vidéken
így verselni még lehetett….
Elmúlt divat…. Írjon nekem
lelkes szerelmes levelet.
Akkortájban ha ismerem,
ilyenformán írok magának,
s húszéves szívét megzilálja
a rímbe-rejtett ifju bánat.
Fölserkent vágyam lányos-árván
szállong most is a feje felett…
Akkor nem írt… most írja meg
azt a szerelmes levelet.
Felejtse el, hogy nagyra nőttünk
s tavaszunk hervadóra vált,
s fejünk felett sötét felhőben
sok bús madár – búr óra szállt,
hogy mostan rossz időket élünk,
ezer baj üldöz, fenyeget,
felejtse le – írjon nekem
gyöngéd szerelmes levelet.
Talán már elfeledte azt is,
mint ostromolt rég – másokat;
hisz régi párok, mint mi ketten
nem turbékolnak már sokat.
Én nem tértem még napirendre
ma sem a szerelmünk felett.
Hazudjon hát! Írjon nekem
lázas szerelmes levelet.
Vigasztalóm, éltem világa,
jobb részem, pajzsom, kedvesem!
Szeszély volt – elmúlt! Tudja rólam,
hogy hazug szó nem kell nekem.
De most, hogy nincs itt, maga nélkül
a szívem fázik, didereg…
Melengetőül, úgy-e, ír majd
egy akármilyen levelet?