Gondolatok

2011 február 17. | Szerző: Elkéstem |

 

Az egykor oly kedves parkban
Öreg padok, ne haragudjatok,
Hogy ismét titeket koptatlak.
Egykor oly sokat ültem, csókoltam,
Édes álmokat szőttem rajtatok.
Bocsássatok meg szomorú fűzfák,
Akkor csak nevettem rajtatok,
Kacagtam csepegő könnyeiteken,
Pedig ti már akkor tudtátok, megsúgtátok,
Visszatérek még, s veletek hull majd könnyem.
Szólok hozzátok öreg jó ismerőseim,
Kik emlékeim mindvégig hűen őriztétek,
Szeretlek titeket, édes álmaim őrzői.
Szépek, s nyomasztóak mit visszaadtok nékem.
Emlékek nehéz szagát görgeti a szél,
Mégis, mintha melegség futna át gerincemen.
Hogy mennyire tudok szeretni, ti tudjátok jól!
De ugye halljátok még szívem dübörögve, hogy ég?
Azt is halljátok, hogy szívem, s lelkem mennyire sír?
A szellők nyelvén susogtatok örökzöldek,
-szerelmes szívek, epedő lelkek, semmit sem értenek,
de mindent éreznek, s szenvedőn, de boldogan égnek.
Akkoriban ezt sehogy sem értettem,
Mára már tudom mennyire igazat beszéltetek.
Olyan messze vágyom, hová nem jut el az álom,
De hozzátok, többször visszatérek jó barátok,
Mert emlékek nélkül élni nem lehet.