| |
Hányszor vakarjuk le óvatosan
milliméterről milliméterre haladva
olykor mohó érezni akarással
erőteljes rántással felszakítva
lélekről a sebeket
nem engedve teljes gyógyulást,
miért tesszük
hisz tudjuk
fáj majd nagyon
mikor felreped a seb
oly könnyű lenne
féltő kézzel óvni
sebhintőport tetejére szórni
puha fátyolgézzel letakarni
szép szavakkal gyógyítani
szédül forog körülöttünk
a bekötött szemű volt idő
feledésimára kulcsolja fáradt kezét,
múlnak az évszakok
megmagyarázhatatlan kényszer szülte
ésszel fel nem fogható parancsra
felébred bennünk
valami önpusztító sanda vágy
újra a sebekhez nyúlunk
pedig tudjuk
fáj majd nagyon
amíg tart a lélekvarasodás.
|
|