Hányszor vakarjuk le óvatosan milliméterről milliméterre haladva olykor mohó érezni akarással erőteljes rántással felszakítva lélekről a sebeket nem engedve teljes gyógyulást, miért tesszük hisz tudjuk fáj majd nagyon mikor felreped a seb oly könnyű lenne féltő kézzel óvni sebhintőport tetejére szórni puha fátyolgézzel letakarni szép szavakkal gyógyítani szédül forog körülöttünk a bekötött szemű volt idő feledésimára kulcsolja fáradt kezét, múlnak az évszakok megmagyarázhatatlan kényszer szülte ésszel fel nem fogható parancsra felébred bennünk valami önpusztító sanda vágy újra a sebekhez nyúlunk pedig tudjuk fáj majd nagyon amíg tart a lélekvarasodás.
Gyönyörű!
Nagyon keveset látlak! Szép, szomorú a versed!