VALAMIT NEM ÉRTEK

Régóta ismerlek már Istenem,

S egyre halkulnak bennem a “miért”-ek.

De homályos elmém bárhogy derül is,

valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,

mert minden műved nagyszerű, remek.

Szereted a virágot, hisz színében

a mennynek színei tündökölnek.

Szereted a csillagot:
tiszta, fényes.

A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;

a harmatot, a forrást: makulátlan,

s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed
szerint él,

s mint az ember, testvérbe nem harap;

a szitakötot, fecskét sast, galambot,

méhet és minden zümmögő bogarat,

Mik a szivárvány száz színét
ragyogják,

s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;

szereted a gyermeket, mert arcán

az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát
hogyne szeretnéd,

Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!

De engem, aki szégyenedre válok,

ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!