Ha minden elmulik.
2008 január 4. | Szerző: Elkéstem
Ha minden elmulik.
Ha bánat ért és torkod szorul,
Szemed fényébe könny borul – sírj nyugodtan.
Elment a kedves vissza se nézett,
Nehéz felejteni a sok hosszú évet – sírj nyugodtan.
Add ki magadból, könnyebb lesz lelked,
Ne tartsd szívedben ezt a nagy terhet – sírj nyugodtan.
Folynak a könnyek jobb már az érzés,
Újult erővel jön egy újabb lépés.
Ha öröm vagy bánat eltorzul ajkad,
Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad.
Tanulmány, ha véget ért, s jó lett az eredmény,
Örömkönnyek ezek, üdvözlöd a szerencséd – sírj nyugodtan.
Majd oltár előtt mondod pároddal: IGEN,
Könnycseppet látsz a szülők szemében – Te is – sírj nyugodtan.
Először gyermeked kimondja: APA,
Gombóc a torkodban, öröm a szava – sírj nyugodtan.
Folynak a könnyek jobb már az érzés,
Újult erővel jön egy újabb lépés.
Ha öröm, ha bánat, eltorzul ajkad,
Két szemed sarkában már könnycsepp sarjad.
Csemetéd felnő, s a nagybetűs ÉLET,
Megtanítja néki az önálló létet – sírj nyugodtan.
Lassan már öregszel, nehézkes mozgásod,
A segítő kezeket könnyekkel hálálod – sírj nyugodtan.
Mi is a szerelem.
2008 január 4. | Szerző: Elkéstem
Mi is a szerelem.
Próbáld meg leírni, hogy mi is a szerelem,
Ez a szívünk mélyén nyíló édes gyötrelem.
Próbáld meg lefesteni egy alkony szépségét,
Vagy a barlangok méhének kővé dermedt csendjét.
Rájössz, hogy ami a legszebb, az leírhatatlan,
Mint a kották mélyéből felcsendülő dallam.
Egy vallomásban az, ami kimondhatatlan,
A tavaszban, hogy új élet ring a magokban.
A csillagokban, hogy bennük szikrázik évezredek fénye,
A hajnalban, ahogy a Nap felkúszik az égre.
A harmatban, hogy gyémánttá tördeli a Napot,
A virágban a színei közt megbújó illatok.
A levélhullásban az elmúlás sóhaja,
A gyermekek arcán a szívük mosolya.
Az igazi szépség a szem számára láthatatlan,
De felcsendül a lelkünkhöz simuló dallamban.
Ott van a teremtés áldott rendjében,
A sarkunkra hulló idő végtelen csendjében…
CSAK EGYMÁSHOZ
2008 január 4. | Szerző: Elkéstem
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden –
Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra –
Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánk sugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz
Próbatétel az út
2008 január 3. | Szerző: Elkéstem
Próbára tette Isten a lelkemet.
Adott számomra testet, szellemet.
Adott szülőt, földi életet.
Szólt az Úr, s útnak engedett
Tiéd a vágy, a gondolat!
“Szeresd felebarátodat, mint magadat!”
Tiéd a sorsod, tégy amit akarsz,
szabad vagy, jó s rossz közül választhatsz.
De vígyázz, mert egyszer mindenről számot adsz!
Foghatod a kezem. S ha jót kérsz, kaphatsz,
De el is engedhetsz, nélkülem is haladhatsz.
Segíthetsz azon, ki porba hullt,
ki feléd kiállt, mert nyomorult.
De ott is hagyhatod, kikerülheted.
Adtam széles utat és keskenyet.
De az Ítéletre minden “út”- Hozzám vezet!
Mondj igent
2008 január 3. | Szerző: Elkéstem
Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?
Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?
Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
hogy megsimogathassam a lelkedet?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?
Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?
Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?
Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?
Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?
Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál…
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Újévi elmélkedés
2008 január 3. | Szerző: Elkéstem
Újévi elmélkedés
de a föld örökké megmarad! Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a
helyre, ahol majd újból fölkel. A szél fúj délre, majd északra fordul,
körbefordul a szél járása, és visszatér oda, ahonnan elindult.” –visszhangzanak
bennem a Prédikátor könyve írójának mondatai, miközben falinaptárt cserélek.
Végigpásztázom, végigsimogatom szememmel az elmúlt hónapokat. Képekben térnek
vissza emlékeim, élményeim. Megfeszített és boldog időszakok kavarognak bennem,
miközben helyére kerül az új naptár.
Akarva-akaratlanul az időre gondolok, és
bár tudom, hogy az idő lineáris, visszafordíthatatlan, egyedi lehetőség,
mérhető, a négy dimenzió egyike, mégsem tudok másra gondolni, mint Szent
Ágoston szavaira: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdezik
tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom… Mert így van ez, Uram, Istenem,
mérem, mérem, de mit mérek, nem tudom.”
Van, amikor nyomtalanul elillan, van,
amikor csigalassúsággal jár. Néha alig tudjuk kivárni, néha meg tovaszáll. Van,
amikor pénzt jelent, van, amikor határidőt, és van hogy egyszerűen kérdéseket
és vágyakozást! „Ez az éjszaka hány
ezredik?/ hány ezer másodperc van reggelig?/ hány ezren gondolnak értem? Velem!/
mért sebez, ha paizs a szerelem?/ paizsom ellen mért nincs fegyverem?/ … Merre
sodor az idő? Eljutok oda, ahol az anyag létformája a mosoly?”- idézem Szilágyi
Domokos sorait.
Nézem az új naptárt, és reménykedem,
hogy bár megmondja nekem mikor van tél és tavasz, nyár és ősz, tudom, hogy az élet
nemcsak ciklikus körforgás, évszakok változása, a múlt folyománya. Nem csupán
az idő foglya vagyok, hanem alakíthatom is azt, az én időm megismételhetetlen,
és értékes. Lelkem nemcsak a rohanó időre van méretezve, hanem sokkal többre,
valami örökre is.
Mit is kívánhatnék magamnak az új évre.
Talán kevesebb versenyfutást az idővel, kevesebb feszültséget. Tudom azt, hogy
a maradandó dolgokat nem lehet belesűríteni rövid időpillanatokba, hanem nekem
kell kitárulkozva felemelkednem azokhoz. Nem tudom, hogy jövőre lesz-e hó
karácsonykor, vagy hogy a vak sors szeme merre vezet, de gondolatban bejárom az
új évet, és izgalommal várom annak minden pillanatát. Nincs szebb dolog, mint
megtapasztalni az idő kitárulkozását, mint Isten ajándékát.
Munkám mellett többet szeretnék olvasni,
többet játszani és sportolni, és több időt szeretnék fordítani azokra, akik
valóban fontosak nekem. Az idő kincs, és megoszthatom azokkal, akiket szeretek.
A szeretethez idő kell, mondjuk sokszor.
„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a
rózsádat.- mondta a Róka. Az idő, amit a rózsámra vesztegettem. – ismételte a
kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”
Az idő máris értelmet nyer, és örvendek,
hogy itt vagyok, hogy élek és létezem. Hálát adhatok Istennek, hogy mindegyre
új lehetőségeket, új távlatokat, és célokat adott az elmúlt évben, és újakat
remélhetek a következőben. És ünneplőbe öltöztetett szívvel várhatom az idő és
az Ő kitárulkozását.
„Hiszek …az én külön kis célomban.-
idézek Balázs Ferenc soraiból. Legelőször is az egyéniségemet, a világot
tükröző harmatcseppet akarom tisztává és teljessé tenni. Nem fojtom el az én
sokréteges személyiségem egyik megnyilatkozását sem; a „testemnek” épen
annyira élek, mint a „lelkemnek” – de igyekezem minden kívánságomat,
ösztönömet, rángásomat összhangba hozni az eddigi kifejlődött legmagasabb,
legértékesebb tulajdonságommal. Hiszem, hogyha az én kicsi célomat az én rövid
életemben megvalósítom, valamit tettem, aminek magában is értéke van, s aminek
értelmét a halál nem tudja elvenni… És hiszem az Istent. Oh e világ gyönyörűséges, hatalmas, csodálatos, boldog
végzetű, megdöbbentő és titokzatos; s
amikor csordulásig megtelek vele, amikor elnyom a végtelenség, fölemel
közvetlensége, megujjongtat az öröme, akkor buggyan ki belőlem: Isten. Ne kérdezzétek tőlem mit jelent nekem
ez a szó. Nekem olyan ez, mint a jaj a szenvedőknek, az oh a meglepettnek, a
kacagás az örvendezőknek, mindent kifejez ez, mert semmit nem mond. Én nem
szállok vitába, nem állítok, nem bizonyítok; következetes nem vagyok, okokat
nem hozok föl: én csak sóhajtok, sírok, ujjongok, lelkesedem: Isten. A vallás
megadja az én életem célját; a tudomány hozzásegít az eléréséhez; a művészet alkalmat
ad, hogy benne gyönyörrel elmerüljek. Az én imigyen teljessé váló életemben
várom Istent, hogy kinyilatkoztassa magát.”
Mit is kívánhatnék hát Önöknek az új
esztendőre? Talán azt, hogy az idő kitárulkozását kiteljesedő életükben
személyesen megéljék, hogy jussanak el mindannyian oda, ahol az anyag
létformája a mosoly.
Áldja meg a gondviselő Isten
mindannyiunk életét, és adjon békés, boldog új esztendőt!
KELLESZ NEKEM
2008 január 7. | Szerző: Elkéstem
Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak mint a víz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor, furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.
Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.
Úgy nézek rád, mint vízcsepp néz az égre,
Irigylő vággyal vén felhőkre lát.
És hogyha feljut: titkon, lopva, félve,
Anyjában nézi vágyva önmagát.
Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok.
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz: veled pusztulok.
Oldal ajánlása emailben
X